Project-találkozó Portugáliában

Novemberben ránk esett a sor, hogy meglátogassuk a társcsapatunkat Portugáliában. A csapatból most négyen utaztunk. Illetve mentorunk Lilla és személyi segítőnk Aranka. Mindenki izgatottan várta az utazást. Valakinek ez volt az első repülőútja. A repülőtéri segítők, a reptéri várótól a repülőgép ülésig kísértek és segítettek minket. Szerintem akkor kezdtünk el a leginkább izgulni, amikor beindultak a repülő motorjai. „Tényleg repülünk!” Fantasztikus és picit ijesztő is volt látni, hogy távolodunk a földtől. Útközben beszélgettünk, többek közt az elkövetkező néhány nap programjáról. Lissabon-hoz közeledve láthattuk a már kivilágított várost. Landolás után ismét jöttek reptéri segítők, akik elkísértek a saját kerekesszékeinkhez. A reptér előterében várt minket Fernanda, a portugál csapat mentora. Egy kis busszal elmentünk Coimbra-ba, ahol megszálltunk három napig. Ebben a három napban elég sok új dolog részesei lehetünk. Így igen tempós három napunk volt, amit rendkívülien élveztünk. A portugálok megmutatták, hogy ők hogyan űzik a focit. Speciálisan direkt erre célra kialakított kerekesszékkel, amire rács van rögzítve körbe a kerekek magasságában. Elmesélték, hogy külön szabályzat alapján lehet játszani. Be is mutatták, hogy valóságban hogyan néz ki így a focizás. Nagyon jó lenne Magyarországon is csináltatni erre alkalmas kerekesszékeket, mert mindnyájan nagy kedvet kaptunk a focizáshoz.

Következő állomásunk az APCC intézmény külső helyszíne, úgy nevezett farm volt. Itt különböző sérült fiataloknak jobbnál jobb foglalatságok vannak. A színházi csoportjuk különböző mások által ismeretlen segédeszközöket szoktak beépíteni az előadásaikba. Úgy, hogy csak az előadás legvégén derül az eszköz valódi funkciója. Egy zenekaruk is van, méghozzá egy nagyon lelkes zenetanárral. Aki sokat mesélt a zenekarról, a zenekar tagjairól és hogy hogyan oldják meg, hogy mindenki zenélhessen, aki szeretne. Ehhez például van egy fantasztikus eszközük, az úgy nevezett SoundBean. Amit mindnyájan ki is próbálhattunk. A SoundBean a laptophoz van csatlakoztatva és egy program segítségével ki lehet választani, hogy milyen hangszeren szeretnénk játszani. Hogy szólaltatjuk meg? A kézmozdulatokkal, amit a mikrofonhoz hasonló eszköz vesz fel. Lehet vízszintes és függőleges kézmozdulatokat is alkalmazni. Kinek hogyan könnyebb mozgatnia a kezét. Mindegyikünk nagy meglepettséggel fogadta, mikor csak egy kéz mozgatással megszólaltatta a kiválasztott hangszert. Így játszottunk zongorán, elektromos és akusztikus gitáron, továbbá dobon is. Fantasztikus élmény volt.

Következő napon az APCC intézményt néztük meg, ahol óvodától középiskoláig foglalkoznak különböző sérültekkel. Itt is körbevezettek minket. Továbbá eljött a legfontosabb napirendi pontunk. Átbeszéltük az egész eddigi project történéseit, eredményeit, nehézségeit. Beszámoltunk egymásnak, hogy milyen akciókat szerveztünk és miket tervezünk még a hátralévő időben, júniusig.

Ott tartózkodásunk hátralévő idejében felfedeztünk Coimbra-t. Nagyon szép város, szép házakkal, tiszta utcákkal. Szép folyó szeli ketté a várost, ami pont a szállásunk közvetlen közelében volt. Előtte pedig egy szép park terült el, ahol kellemes sétát lehetett tenni a 15-20 fokban. A portugálok hagyományos ételeit is megkóstolhattuk, mikor a két este elvittek minket két kedves étterembe.

A haza utunk sajnos nem volt teljesen zökkenőmentes, mint Portugália felé. A Portugál reptéri segítők nem teljesen voltak tisztában, hogy pontosan hogyan kell eljárni mikor négy kerekesszékes utas is van. Lehet, hogy nem igen van gyakorlatuk ilyen téren. Úgyhogy kis időcsúszással, de hazaértünk. A Liszt Ferenc reptéren már a tapasztalt reptéri segítők vártak, akik profi módon segítettek nekünk.

Nagyon jól éreztük magunkat ebben a négy napban. Kicsit kimerülten, de ugyanakkor feltöltődve tértünk haza.

Obrigada! :)

Wirth Maja vagyok 29 éves.
Kajak-kenu sportoktató végzettséggel rendelkezem. 8 évig rendszeresen oktattam az Óbudai Sport Egyesület kötelékében 6-99 éves kor között. Először itt találkoztam a fogyatékkal élőkkel. Tanítani olyan embert illetve gyereket akik túlmozgásosak vagy esetleg szellemileg másképp reagálnak az utasításra hát ez fiatal felnőttként tapasztalat nélkül elég nehéz volt, de  rájöttem, hogy hozzájuk másként közelítve például egy személyes élménnyel egy felelősséget helyezve rájuk sokkal jobban sőt pontosan végzik el a feladatot. Ez akkor jutott eszembe mikor kicsit egyedül maradtam és a gondolataimba merülve valahol magamra ismertem , hogy nekem is sokkal hamarabb esik le a tantusz ha első kézből szerzett tapasztalatom van.

Jelentkezésem során a program leírásában, hogy csökkentsük a hasadékot az épek és fogyatékkal élők között nagyon megindított. Mindig is egy harcos típusnak tartottam magam.

"Senki sem tud olyan nagyot ütni, mint az élet".(Rocky Balboa)

Korábban már részt vettem a Motiváció Alapítvány szervezésében a Válts Teret programban, és akkor tanultam meg egy csomó dolgot. Köztük azt, hogy a különböző típusú fogyatékkal élő személyeknek milyen segítséget tudok nyújtani, a segítésnek a felajánlását, hogyan tudom jelezni feléjük, és persze elfogadni azt is, ha nem kell nekik, és szerintem ez a legfontosabb, amit tanultam.

Albérletkeresés – avagy mekkora probléma, ha kivan mind a négy kerekem

Majdnem egy évvel a kiköltözés előtt tudtam napra pontosan a dátumot, hogy addig kell megoldást találnom, helyet, ahol 2017. június 30-a után élhetek.

Születésemtől kezdve mozgássérült vagyok ezért mozgásfejlesztés miatt, óvodás korom óta az említett időpontig intézetbe, kollégiumban, legvégül pedig egy rehabilitációs központban töltöttem életem nagy részét. Mindháromban közös, hogy csak ideiglenes lakhatást biztosít. Így két lehetőségem maradt.

Az első: hazaköltözöm vidékre kis falumba, csupaszív, gondoskodó családomhoz, ahol kerekesszékesként négy fal közé beszorulva (az akadálymentesség teljes hiánya miatt) várom a csodát, függetlenségem korlátokba ütközik. A második: nekiállok akadálymentes albérletet/kiadó szobát keresni, ahol reményeim szerint önálló, független életben lehet részem. Az utóbbinál döntöttem, emellett viszonylag gyakran hazalátogatok hosszabb-rövidebb időre.

Július elsején barátaimhoz költöztem, akik utolsó előtti pillanatban felajánlották lehetőségként, hogy befogadnak, amíg nem találok lakást. Ezúton is köszönöm nekik. Hálám örökké üldözni fogja őket. Azóta is keresem a tűt a szénakazalban. Azt hittem könnyebb dolgom lesz és álmomba sem gondoltam volna, hogy még most a beszámoló megírásakor is csak kutatni fogom kis lakásom.

Az első, amivel én kis naív próbálkoztam az akadálymentes albérlet kulcsszavak voltak a keresőbe. Természetesen csak azután, hogy végigkérdeztem Budapesti ismerőseimet és kiderült senki sem tud segíteni ebben. Rájöttem, hogy számtalan nyaralóhely közül válogathatnék, ha az lenne a célom. Ahogy a csillagok száma nő, úgy vállik a hely egyre akadálymentesebbé és egyre kevésbé pénztárcabaráttá.

Ugyanekkor viszont rábukkantam egy reménykeltő kezdeményezésre. A Danubia Estate honlapján lehetőség van direkt mozgáskorlátozottaknak megfelelő ingatlan keresésére, valamint privát üzenetet is lehet küldeni az oldalon. Ezt meg is tettem, kifejtettem mit keresek másnapra érkezett is válasz: jelenleg nincs. De legalább már gondoltak erre, mint speciális igényre. Ennek örülök, akkor is, ha általában csak eladó ingatlanokat találok, azt is hét számjegyű összegért cserébe. Ki tudja, talán én mozgok rossz körökben vagy bujkálnak a milliomos sorstársaim.

Ezután körbe telefonáltam minden mozgássérülteket támogató szervezetet, ami eszembe jutott vagy valaki mondta, mint ötletet. Mindegyikük a MEOSZ-t ajánlotta, de ők is tanácstalanok voltak. Írtam hát egy facebook posztot, (https://www.facebook.com/jucc.kisfaludi/posts/2071259049566397) amit kezdetben megosztottam kb 40 vagy még több albérletkereső csoportban valamint a saját idővonalamon, utána fenntartottam pontokkal, sőt a párom még videót is csinált hozzá. Osztogatták, talán még ma is osztják az emberek, de úgy látszik az otthonom még várat magára.

Amit azóta is nap, mint nap csinálok: közösségi, és weboldalakon kiadóként nekem megfelelő áron meghirdetett „sima” lakás/szobahirdetések tulajdonosaira írok vagy hívom őket, hátha szerencsém lesz. Valamikor tavasszal egy albérletközvetítőhöz is bementem az Oktogonnál. 8000 forintért cserébe két hónapon keresztül napi szinten küldött új címeket. Nagyrészük kiadó volt még és árban is megfelelt volna, amelyiket megérdeklődtem, de mindegyikről kiderült, hogy nem megfelelő számomra mert: „Csak egy lépcső van.” vagy kiadó szoba esetében zuhanyzó helyett kád volt, amit már csak nem veretek szét a lakótársaim orra előtt.

Lakótársak esetében az is plusz nehézséget jelentene nekem, hogy viszonylag önálló életet élek ugyan, de reggelenként mindenképpen szükségem van segítségre, amiból szerencsére nincs hiány éppen, (ezért újfent hálával tartozom azoknak, akik hozzájárulnak zökkenőmentes mindennapjaimhoz. Köszönöm nektek.) de aggaszt, hogy ez hosszútávon mennyire lenne tolerálható a velem élőknek.

Konkrét lakásnézésig még el sem jutottam csak egyszer majdnem. Egy hölgy, akivel telefonon beszéltem megengedte volna, hogy az esetleges akadályokat kiküszöböljük, (ő ajánlotta fel önként), ha nem bérelték volna ki, akik éppen akkor mentek megnézni mikor én hívtam őt.

Olyan is van, ami képek alapján akadálymentesnek tűnik, de fel sem hívom, mert tudom, hogy anyagilag nem engedhetem meg magamnak. Pedig úgy érzem, nem kérek sokat, nincs benne semmi luxus.

Vagy maga az akadálymentesség számítana annak?

 

Köszönöm a figyelmed.

Milyen lennék, ha könyv lennék?

Szeptember 16-án a Salva Vita Alapítvány meghívott, hogy Családi nap elnevezésű rendezvényükön vegyek részt tapasztalati szakértőként. Nagyon érdekesnek találtam a felkérést, mert egy élő könyvtárat képzeltek el, amiben mi, fogyatékossággal élő személyek vagyunk a kikölcsönözhető könyvek. Mindegyik könyv egy másik élettörténetet tartalmazott, mert másképpen élik mindennapjaikat a különböző fogyatékossággal élő személyek. Az egyik könyv én voltam, nekem a hangok világa nehezebb, mint azoknak az embereknek, akik számára ez egy természetes közeg. Sokkal jobban támaszkodok a vizuális ingerekre, mint azok, akiknek teljesen ép a hallása.

Nagyon készültem erre a napra, divattervezőként úgy éreztem, jó lenne az eseményhez illően valahogy az öltözködésemmel is kommunikálni, hogy nyitott könyv vagyok számukra, és bármit kérdezhetnek tőlem. Ezért fülbevalónak egy miniatűr könyvecskét vettem fel. Igyekeztem az egyik saját készítésű ruhámat is beleépíteni az öltözékembe, és kényelmes cipőt választottam, ami teljesen elütött az egész szettől, mert a kényelem is fontos.

A programon végül a tervek helyett inkább csoportos beszélgetések mellett döntöttünk. Voltak látszatra sokkal érdekesebbnek tűnő programok, ki lehetett próbálni a kerekesszéket egy akadálypályán, a jelnyelvtanulásba is bele lehetett kóstolni, illetve tapintás útján is lehetett tapasztalatokat szerezni arcfestéssel, illetve egy játékos kvízen keresztül. Talán ezek miatt kevesebb érdeklődő jött oda hozzánk, így utólag belegondolva tényleg ehhez kell a legnagyobb bátorság. Kérdezni mindig nehezebb, mint kitalálni valamit az adott dologról, és ahhoz az elképzeléshez ragaszkodni.

Akik leültek hozzánk szerintem mind nagyon bátrak voltak, és igazán jó kérdéseik voltak. Külön öröm a számomra, hogy többségében fiatalok jöttek, és tényleg hihetetlen kérdéseik voltak. Persze előkerültek a szokásos kérdések is, például, hogy mik a nehézségeink.  Erre azt válaszoltam, hogy én például a csoportos beszélgetéseket nehezen tudom követni. Az iskolában nehéz időszak volt, amikor elkezdtünk kamaszodni, és már nem szaladgáltunk, sportoltunk annyit, inkább beszélgettünk. Ezt elég nehezen dolgoztam fel, mert nem tudtam alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A másik problémám, hogy a közlekedés során sokszor nem hallom, ha valaki le akar szállni, és nem állok odébb az útból. Szerencsére ebből még sose volt probléma. Nagyobb baj, hogy a suhanó bicikliket sem hallom meg, ezek nagyon veszélyesek számomra, mert bárhonnan jöhetnek.

Felmerült itt is a „sérült” és a „fogyatékosság” szavakkal kapcsolatos kérdés, hogy ez a megfogalmazás nekünk megfelelő-e, el tudjuk-e fogadni. Mindenki mondott véleményt, és többség nem szívesen használta ezeket a szavakat. Számomra sem kellemesek ezek a szavak, mert nem vagyok fogyatékos. Nekem nem hiányzik semmi, megtanultam együtt élni azzal, amim van. Illetve nem sérültem meg, hanem így születtem. Vagyis minden képességem, ami most megvan, a születésem óta megvan, és azóta nem történt semmilyen balesetem, amit érdemes lenne megemlítenem. Sokat gondolkodtam ezen, mert felmerült ez a kérdés a Here We Are csoportban is. Arra jutottam, meg kell adni mindenkinek a tiszteletet, hogy saját magát úgy definiálja, ahogyan számára elfogadható és megfelelő. Azután vannak olyan fogalmazásbéli problémák, amiket a köznyelvben elterjedt kifejezések okoznak. Ezért ha nem szeretnénk hosszasan és bonyolultan fogalmazni, akkor a legjobb, ha az „akadályozottsággal élő személy”, illetve „hallásában akadályozott személy”, vagy még inkább, a közérthetőség kedvéért a „hallássérült személy”, illetve a „fogyatékossággal élő személy” kifejezéseket használni.

Szeretném azt is megosztani veletek, hogy kitaláltam egy olyan kifejezést, ami számomra a legszimpatikusabb. Másképpen hallok, mint egy halló, tehát „másképpen halló” vagyok, és ebből kifolyólag vannak olyan dolgok, amiket máshogy oldok meg. Másképpen, de ugyanolyan jól, vagy talán még jobban is bizonyos esetekben - ezért „másképpen élő” vagyok. Mert lehetséges, hogy egy idegen emberrel e-mailen veszem fel a kapcsolatot, és ragaszkodom hozzá, hogy sms-ben értesítsük egymást, de ettől még ugyanúgy megértem őt és megért engem, mint azok ép hallású embert. Lehet, hogy ők egy ötperces telefonbeszélgetés során lebonyolítják azt, amit én többszöri levélváltással intézek el, de ettől még elintézem. Persze lehet, hogy ezzel a kifejezéssel nem mindenki ért majd egyet, ezért érdemes az éppen jelenlévő fogyatékossággal élő embert megkérdezni, hogy mit szeretne hallani, ha róla nyilatkozunk.

Engem az a kérdés is nagyon elgondolkodtatott, hogy lesz-e valaha fogyatékossággal élő miniszterelnöke Magyarországnak. A politikát félretéve azt kell mondanom, hogy ehhez mindenképpen egy nagyon erős személyiség kell, aki teljes mértékben le tudja küzdeni a gyengeségeit, szereti a közszereplést, és meg tudja mutatni, hogy alkalmas erre a feladatra. Ilyen szempontból nem lehetetlen. Az érem másik oldala, hogy a társadalmunkban élő emberek el tudják-e őt ismerni teljes értékű miniszterelnökként, tehát megszavazzák-e neki a bizalmat, vagy pedig az előítéletek győznek.

Nagyon sokat tanultam ezen a napon, mert én is „olvasgattam” a többieket. Amit én problémának gondolok, az számukra nem probléma, és megoldják, teljes életet élnek. Lehet, hogy az én problémáimmal pedig ők voltak ugyanígy...

Köszönjük a fotót a Szölősi Mátyásnak és a Salva Vita Alapítványnak

Freeze

Első tevékenységünk. Április 25-én egy flashmob-ot szerveztünk, aminek az egyik technikáját választottuk. Mégpedig a Freeze-t. Kezdjük az előkészületeknél. Időpontnak munkanap, késő délutánt választottunk, hogy minél több embert elérjünk. Forgalmas helyet kerestünk ahol sokan megfordulnak. Így a Nyugati Pályaudvart választottuk és 17:30-ra tettük a találkozót. Ezt követően embereket toboroztunk, hogy többen legyünk és feltűnőbbek. Ez kisebb-nagyobb sikerrel összejött. A fő feladat pedig az volt, hogy mindenki kitaláljon egy olyan üzenetet, amivel felhívja a sérült emberekre a figyelmet. Amit szeretne üzenni az embereknek velük kapcsolatban. Ezeket a mondatokat kinyomtattuk egy-egy papírlapra. Az fő akció ezután következett. A Skála áruház előtt kicsit szétszóródtunk és mindenki feltűnéstelenül elfoglalta magát szokványos dolgokkal. Így igyekeztünk beleolvadni a környezetbe. Majd egy hangos kiáltásra mindenki feltartotta az üzenetes lapját és mozdulatlanul maradt 1-2 percig. Különbözően reagáltak az emberek. Sajnos többségben voltak akik észre se vettek minket. Az ott lévő járókelők közül sokan csak úgy elmentek mellettünk sajnos. Többen nem értették, hogy mi az a papír a kezünkben. De azért voltak néhányan, akik megálltak és olvasgattak. Miután meglátták az egyik üzenetet, körülnézve észrevették a többit is és azokat is elolvasták. Sőt valaki oda is jött megkérdezni, hogy mi ez az egész. Aminek nagyon örültünk. Éreztük, hogy valóban van értelme a dolognak. Majd úgy döntöttünk, hogy a Westend előtt is megcsináljuk. Ekkor már levontunk némi következtetést és közelebb maradtunk egymáshoz. Így jobban észrevettek minket az emberek és láthatóan többen elolvasták üzeneteinket és elgondolkodtak rajtuk. Ez jó érzés volt számunkra. Láttuk, hogy van érdeklődés.

Kicsit sajnáltuk, hogy kevesen voltunk végül. De másodjára sikerült kevesebben is hatásosabbaknak lennünk.

Szeretnénk megköszönni a részvételt, akik pluszba eljöttek és gyarapították csapatunkat! Továbbá azoknak, akik megálltak munkából hazafele menet és elolvasták üzeneteinket!

Közös munka előkészületei

Március végén találkoztunk a Portugál csapat egy részével. Két napot együtt töltöttünk Magyarországon. Megismerkedtünk velük, mindenki mesélt magáról. Majd hozzáfogtunk a projekt átbeszéléséhez. A nemzetközi találkozót Szentpétery Elemér és Sebő Gergő  az Együttható Egyesület két ifjúságsegítője facilitálta. Felvázoltuk a másfélév munkatervét, tematikáját. Összegyűjtöttük, hogy ki miben jó és mivel tud hozzájárulni a munkálatokhoz. Eldöntöttük, hogy milyen tevékenységeket fogunk megvalósítani, ahogy a Portugál csapat is. Azt is meghatároztuk milyen közös tevékenységeket valósítunk majd meg Portugáliában, illetve Magyarországon. Végül pedig átgondoltuk, hogy mivel tudnánk felhívni magunkra a magyar társadalom figyelmet, milyen eszközökkel érthetnénk el minél több embert.

Lazításképp városnézésre invitáltuk a társcsapatunkat. Ami közben máris akadályba ütköztünk. Mert sajnos meglepő dolognak számít, ha több kerekesszékes szeretne felszállni egy tömegközlekedési járműre. De kicsit határozott felszólalással megoldható lett a dolog. Bízunk benne, hogy előbb-utóbb egy ilyen is természetessé fog válni. Határozott felszólalásra pedig nem lesz szükség.