Előzetes divatbemutató Bánkon

Nagy-nagy készülődésben vagyunk. Így a projekt végére nagy eseményt szervezünk. Hogy mit? Szerintem a legtöbb követőnk már értesült róla a facebook oldalunkról. De ha véletlenül van akit még elkerült a hír, annak akkor most eláruljuk. Sőt egyúttal szeretettel meghívjuk. Július 21-én Alternatív Divatbemutatót tartunk a Magnet Közösségi Házban (Bp. Andrássy út 98.). Köszönjük, ha regisztráltok előtte: https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSerEyEmPTb8lljqbRzBtDG3N9RrQwPAq9K_

mxGwxbqs2EUj8A/viewform

Ennek előszeleként július 12-én a Bánki tó fesztiválon egy kisebb divatbemutatót tartottunk.

Eszter, mint főszervező hihetetlen jó alkotóképességének és képzelőerejének köszönhetően, a különböző segédeszközöket új szemszögből mutathattuk be. Szeretnénk megmutatni, hogy kis kreativitással menő is lehet egy fura eszköz. Szem előtt tartva az újrahasznosítás lehetőségét. Legtöbbször már régi, kidobásra szánt dolgokat használtunk fel, alakítottunk át. Izgultunk, hogy most akkor tényleg fel fogunk vonulni különböző ruhákban. Végig improvizáltuk az egész műsort, természetesen közben nagyon figyeltünk egymásra. De talán az improvizálásnak köszönhetően nagyon jó hangulata volt az egész bemutatónak. A legtöbbünk még nem vett részt ilyen alkalmon. Nem nagyon volt elképzelésünk, hogy mégis a helyszín adottságait nézve hogyan is kéne ezt csinálni. Csináltuk, ahogy jónak láttuk abban a pillanatban. Gyors átöltözések alatt elindítottuk az éppen készen álló modellt. Lilla, mint konferanszé remekül bemutatta az éppen látható modellen lévő ruhák, illetve kellékek érdekességeit. Eszter jobbnál jobb horgolt ruháit mutattuk be. Különböző fülvédőt a hallássérülést hangsúlyozva. Mert ha valamit nem látunk, az nem biztos, hogy nincs is. Újra hasznosítás jegyében melltartót újra gondolva, szemellenzőként. Közmunkaruhát dizájnosabb kivitelben. Kerekesszékekhez színben és stílusban passzoló ruhákat. Egy ülőmodult, kerekekkel feltunningolva. Mindezt úgy, hogy az ülőmodulban ülőt egy elektromos kerekesszékes húzta maga után. Bodza, mint segítőkutya bemutatta a vetkőztetés rejtelmeit. Nem kell aggódni, csak a kabátig jutott :) Színes kineziológiai tapaszokat, ruhával és kerekesszékkel összehangolva. Illetve egy kézrögzítőt szintén a ruhával összhangban, Mind ezt zenére, jó kedvűen adtunk elő. Amit kis közönségünk is élvezett a tapsokból ítélve.

Nagy izgalommal készülünk az öt nap múlva tartandó nagy divatbemutatóra.

Köszönjük az önkéntes modelljeinknek a részt vételt és Lődi Arankának és Lajos Mártinak,hogy segített az öltözésben. Hileman Bonifácnak a remek zenei aláfestést, ami nagyban hozzájárult a jó hangulathoz. Az Együttható Egyesületnek a kényelmes, akadálymentes fuvart, frissítőket és egyéb segítségeket. Továbbá köszönjük a lehetőséget a Bánki tó fesztivál szervezőinek, hogy ott lehettünk.

Várjuk kedves Olvasóinkat július 21-én!

Közelgő divatbemutatónkról, egy modellünk gondolatai

Szakolczi Gabriella vagyok, 29 éves, szeptemberben lépek majd a harmadik X-be. Egy véletlen folytán találtam rá a Here We Are által felkínált lehetőségre, és úgy döntöttem, élek is vele. Erről írok most, mint vendégposztoló, ebbe a blogba.

De előtte egy kicsit magamról:

Koraszülöttként jöttem a világra (30. hétre), 990 grammal. Emiatt inkubátoros kezelés vált szükségessé, minek következtében levált a retinám mindkét szememen. A két hónapos koromban elvégzett helyreállító műtéttel gyengénlátó szintre sikerült „feljavítani” a látásomat. Egy egyszemes távcső-nagyító a segítőtársam, ha apró betűket kell olvasnom, vagy valamit távolról tudok csak megnézni. 4 évesen észrevették, hogy a hallásom nem tökéletes: általános iskola 1. osztályától hallókészüléket viselek mindkét fülemben. Saját szóhasználatommal tehát SZEMFÜLES vagyok.

Emiatt a kettősség miatt aztán duplán kihívás az életem, mivel a szájról olvasás lehetősége kiesik a kommunikáció során, mert nemigen látom, a hallásom pedig nem mindig engedelmeskedik. Ez azonban nem akadályoztak meg abban, hogy a modern technika vívmányai segítségével elvégezzem az ELTE BTK informatikus könyvtáros szakát alap és mester szakon is.

Rögtön, a végzés évében állást kaptam a BTK Kari Könyvtárában, ahol kétszer is töltöttem szakmai gyakorlatomat. Augusztusban lesz négy éve, hogy náluk dolgozom.

Viszont egy probléma mindig fennáll, és fenn is fog állni  életem végéig.

Az érzékszervi fogyatékosságok ugyanis azzal a sajátossággal bírnak, hogy „láthatatlanok”: a külső személő számára sokszor nem észrevehetők. Pl. van, aki azért vak, mert bizonyos részek hiányoznak a szeméből – ennek már lehetnek látható jelei.az operációt követően nem maradt látványos elváltozás a szememen, csak a retinát „ragasztották vissza” - sokszor észre sem veszik az emberek, hogy valami baj van, mert még a hallókészüléket is el lehet takarni egy megfelelően megválasztott hajviselettel. Így aztán gyakran tapasztaltam, hogy az embereket váratlanul éri, amikor közlöm velük, hogy látás-és hallássérült vagyok.

2017. augusztus 16-án lettem az Ability Fashion tagja. Az Ability Fashion egy olyan civil kezdeményezés, amely sérült (látássérült, hallássérült, mozgássérült, daganatos betegséggel küzdő, transzplantált) fiatalokat tömörít, és azt kívánja bebizonyítani rendezvényeken történő megjelenéseken keresztül, hogy testi állapottól függetlenül mindenkinek joga van csinosnak, szépnek lenni, divatosan öltözködni, mint „ép” társainak.

2018. április 13-án lehetőségem volt velük együtt – egy külön blokkban – fellépni a 3. Globális Fenntarthatósági Divathét záró öko divatbemutatóján. Ez az élmény igencsak felnyitotta a szemem: az állapotom nem szégyellni való, sőt: egyenesen kihívás, hogy a csapat egyetlen halmozottan sérült tagjaként ki is tűnök a tömegből.

Pár hónappal ezelőtt, az Ability Fashion zárt csoportjában az egyik csapattag megosztotta a Here We Are felhívását, amely szerint modelleket keresnek egy alternatív divatbemutatóhoz. Később aztán kiderült, hogy miről is szól a dolog: a divatbemutató elvonatkoztat az eddig megszokottaktól, és arra fekteti a hangsúlyt, hogy bebizonyítsa: a segédeszköz is lehet a divat kelléke!

 

Miért fontos ez?

Sajnos eljön az a pont, amikor egy sérült emberben tudatosul, hogy más, mint a többiek. Ez véleményem szerint mindenkiben végbemegy - egyénfüggő, hogy milyen minőségben, milyen erősségű ez a folyamat. De egy biztos: ebben a hangulatban úgy érezheti az ember, hogy az állapota ciki. És ciki a segédeszköz is, amit használ. Ciki a járóbot, a kerekesszék, a nagyító, a hallókészülék… - és ez alól jómagam sem voltam sajnos kivétel, számos „lelki mélypontom” volt emitt.

De az Ability Fashion első divatbemutatóján való részvétel után rájöttem: EZ NEM ÍGY VAN! EZ A FELFOGÁS TÉVES!

Amikor megtudtam, miről szól a rendezvény, egyből tudtam, hogy ezt el kell vállalnom, erre „igen”-t kell mondanom. Halmozottan sérültként nagy kihívásnak érzem, hogy lényegében két „defektusomat” kell majd „láthatóvá” tenni az esemény céljainak megfelelően.

A divatbemutató két társadalmi réteg gondolkodását igyekszik „akadálymentesíteni”:

- Minket, azaz a fogyatékossággal élőkét: meg kell értenünk, hogy az állapotunk nem szégyellni való dolog. Ugyan olyan, mint hogy van barna haj, szőke haj, kék/ zöld/ barna szem, stb., továbbá ebből kifolyólag a segédeszköz sem ciki. Sőt: egy kis kreativitással, átalakítással akár kiegészítőként is funkcionálhat egy ruhához, ugyanúgy, mint például egy karkötő vagy fülbevaló.

- Az „ép” társadalom tagjaiét: tisztában kell lenniük az embereknek azzal, hogy vannak „láthatatlan” szervi fogyatékosságok is, úgymint a fent vázolt érzékszervi fogyatékosságok. Attól, hogy valami nem látszik, még nem biztos, hogy nem is létezik! Ha ezzel tisztában vannak az emberek, talán nem éri őket váratlanul, ha valaki például közli velük, hogy ő pl. hallássérült, egy kicsit hangosabban kellene vele beszélni.

De egy pontot még hozzátennék, amit MINDKÉT társadalmi rétegnek tudni illik:

Minket, fogyatékossággal élőket, nem kell, nem lehet, sőt NEM IS SZABAD eldugni!

Nem zárhat ki minket mindenből az „épek” társadalma, mert mi „mások” vagyunk. Nekünk ugyanúgy jogunk van hozzá - sőt igényünk van rá, hogy részt vegyünk az ő mindennapi életükben. Jelen lehessünk a kultúrában, a sportban, az oktatásban (azon belül is egyre inkább a felsőoktatásban), és – mint ennek az eseménynek a témájához igazodva -  a divatban is. Valamint: a segédeszköznek nem feltétlenül kell egy „gépeknek” lenniük, hanem egy ügyes kis díszítéssel akár még menő kiegészítők is lehetnek!

Zárszóként pedig a következőt üzenném a blog olvasóinak:

LEGYÉL NYITOTT, GONDOLKODJ AKADÁLYMENTESEN!

 

Csapattalálkozó Magyarországon

Ismét meglátogatott minket a portugál csapat. Két napot töltöttünk együtt. Első nap egy középiskolában mentünk. Meg kell említenem, hogy aznap zuhogott az eső. Úgyhogy, mire a város különböző pontjáról eljutottunk az iskolába, addig elégé eláztunk. Ki kevésbé, ki jobban. Az esőkabát ellenére is.

Ezen a napon különleges napot szerveztek a diákoknak. Állomás pontok voltak felállítva az iskolában, ahol más-más témával kapcsolatban beszélgethettek, informálódhattak, kérdezhettek. Az egyik állomáson mi vártuk a fiatalokat, mint a ''Here We Are'' csapat. Minden hozzánk érkező csoportnak elmondtuk a csapatunk célját, hogy miért jöttünk létre. Milyen tevékenységeket valósítottunk meg a projekt során a célunk elérése érdekében.

A kis bevezetőnk után, minden csoporttal más-más témáról beszélgettünk. Így mindenki arról beszélt, amiben leginkább érintett, vagy amit fontosnak tart. Beszéltünk az önálló életről mozgássérültként. A különböző segítőkutyákról és feladataikról. Vagy épp arról, hogy mi ugyan úgy járunk bulizni vagy szeretünk egy sört meginni a haverokkal.

Végül pedig egy jelnyelvi játékba vontuk be őket, ahol meg kellett jegyezniük, hogy melyik kézjelre melyik irányba kell lépniük, vagy épp helyben maradniuk. Az elején többen tévesztettek, amiből nagy nevetés lett. Aztán szépen belejöttek.

Erre a napra elkészült az egyedi karpántunk, ami a négy sérültség csoport szimbólumát ábrázolja. Látássérültség, mozgássérültség, hallássérültség és mentálissérültség. Továbbá ráírtuk figyelemfelkeltés gyanánt, hogy „LÁSS MINKET!” Ezzel is szeretnénk felhívni az emberek figyelmét, hogy vegyék tudomásul azt, hogy itt vagyunk. Ne féljenek attól, hogy kicsit másképp mozgunk, vagy másképp oldjuk meg a mindennapi dolgainkat. Szeretnénk, ha azt látnánk, hogy ha nehezebben is, de mi is megoldunk mindent és éljük az életünket, mint ahogy mindenki. Ezzel a kis magyarázattal minden diáknak a beszélgetés végén adtunk egy karpántot.

A beszélgetések után megebédeltünk és átmentünk a Mozgásjavító Iskolába. A délután folyamán átfogóan beszéltünk a projektről. Mivel júliusban a közös munkánk végéhez érünk, a projekt nagyrésze már a hátunk mögött van. Sorra vettük, hogy milyen tevékenységeket valósítottunk és mik voltak a legsikeresebbek. Este pedig a Trófea étterembe hívtuk el a portugálokat. Sok különleges étel mellett jókat beszélgettünk.

Másnap pedig mélyebben beleástuk magunkat az elmúlt másfél év történéseibe a projekt kapcsán. Részletesen átrágtunk minden tevékenységet. Mennyire volt hatékony, mennyire szerveztük meg jól. Mit lehetett volna jobban, hatékonyabban csinálni. Végül pedig, hogy ki mit gondol az egész projektről. Délután pedig készítettünk egy kis meglepetést a Kedves Olvasóinknak és Követőinknek, ami hamarosan napvilággá kerül.

Nap végén elbúcsúztunk a portugáloktól, ami kicsit elszomorított minket, de ugyanakkor nagyon örültünk, hogy megismertük egymást továbbá, hogy együtt munkálkodhattunk.

Május végén Gyöngyösre egy tanodába látogattunk el, ahol 9-15 éves gyerekek vártak minket. Eszter remek jelnyelvi játékával kezdtünk, hogy minél oldottabb legyen a hangulat. Libasorba álltak a gyerekek és Eszter a sor legvégén állónak mutatott jelnyelven egy szót. Amit az előtte állónak tovább kellett adni, meg kellett mutatnia. A játékszabály az volt, hogy nem szabad hátra nézni, amíg nem szólnak az illetőnek. A jelet pedig csak egyszer volt szabad megmutatni. Ahogy ez lenni szokott, teljesen más jelentésű jel jött ki a végére. De nagyon élvezték a gyerekek.

Ezek után, már bátrabban mertek kérdezni a gyerekek. Úgyhogy Esztert bombázták a kérdésekkel, hogy melyik állatnevet, hogy kell mutatni jelnyelven, Jucus mesélt nekik az elektromos kerekesszék rejtelmeiről és a vállalkozószelleműeknek megengedte, hogy kipróbálják a vezetését székek között szlalomozva.

Eleinte a többség ódzkodott a dologtól, de volt egy-két bátrabb jelentkező, akik egymást győzködték. Visszaérkezve természetesen már nagyon menőnek érezték magukat :) Ezek után már a társaik kedvét is meghozták egy kis vezetéshez.

Végül Anna bemutatta Bodzát a mozgássérült-segítőkutyáját. Anna beszédét Lilla fordította, hogy biztosan értsék, amit mond. Bemutatta, hogy Bodza hogyan segít neki a mindennapokban. Ilyen dolog például a szemétkidobás, tárgyfelvétel, pulóverlevétel.

Miután így már kicsit oldottabb lett a hangulat, három csapatra osztottuk a gyerekeket. Mindegyikünk kapott egy-egy csapatot, hogy beszélgessünk az állapotunkról, és hogy hogyan boldogulunk az életben. Aztán csapatot cseréltünk, így minden gyerek mindhármunkkal beszélgethetett.

Annának főleg olyan kérdéseket tettek fel, hogy: Hogyan fogadta el az állapotát, hogyan tudja megoldani a mindennapi dolgait. Úgyhogy leginkább a mindennapokról beszélgettek, hogy a nehezített mozgáskoordinációval és a nehezebben érthető beszédével, mit, hogyan szokott megoldani. A beszélgetés folytán meg is jegyezték a gyerekek, hogy ha kicsit jobban odafigyelnek, akkor meg lehet ám érteni. Még versenyeztek is, hogy ki érti meg előbb. Természetesen Bodza is nagy érdeklődést kapott a beszélgetések során.

Eszter az egyedi díszítésű baseball sapkájával várta a gyerekeket, amire különböző hallókészülékeket ragasztott. Megmutatta, hogy hogyan lehet elemet cserélni bennük. Hogyan lehet halkítani, illetve hangosítani, elmagyarázta mi a különbség a hallókészülékek között. Körbe adta a sapkát, néhányan kicsit félve fogták meg, de utána már bátran nyitogatták az elemtartót. Megengedte a gyerekeknek, hogy teszteljék a hallását hallókészülék nélkül, majd hallókészülékkel.

Ez úgy történt, hogy mikor kivette a füléből akkor kiabálniuk kellett, de amikor a hallókészülék bent volt akkor csak suttogniuk volt csak szabad. Ezzel szerette volna megmutatni nekik, hogy milyen nagy különbség van a két hallása között.

A hallásán kívül még jót beszélgettek a divatról, és az életről is. A gyerekek is nyíltan meséltek érdekes történeteket. Kiderült, hogy több gyereknek is van hallássérült ismerőse, ezért ők is elmesélték Eszternek a tapasztalataikat. Az utolsó csoport kérésére pedig egy dalszöveg refrénjét megtanította nekik eljelelni.

Juci úgy döntött, egyből megkéri hallgatóságát, hogy kérdezzenek tőle, hogy egész biztosan őket érdeklő témákról meséljen. Minden csapatot más érdekelte, így széles témakört bejártak. Volt, ami minden csoportnál előkerült. Elmondta, hogy neki nem furcsa így élni és semmiképpen nem rossz, hiszen így született (persze nem a székben), ezt szokta meg, így boldog. Igen, van párja és a hétvégéket együtt töltik, bulizni is járnak. Beszélgettek arról, hogy ki milyen zenét szeret, és hogy mi számít akadálymentesnek, hova tud bejutni és hova nem. A székkel kapcsolatos dolgok is téma volt, például, hogy nem jó, ha elázik, de azért egy pici víz még nem árt neki, tengerparti homokban nem tud menni, lesüllyed, mert túl apró szemű a homok, lépcsőn sem megy fel, de tömegközlekedni lehet vele, ha úgy van kialakítva a jármű, mondjuk rámpás. Arról is mesélt, hogy szeret kipróbálni nem hétköznapi dolgokat, volt például repülőn, mikor Portugáliába utaztak a csapattal, itt szóba került, hogy mindenre van megoldás, csak néha bonyolultabb és hozzáállás kérdése, ezzel kapcsolatban mesélte, hogy trambulinban is tud, hason pattogni, ha valaki ugrál. Ezen mosolyogtak a gyerekek és elkezdték sorolni élményeiket, hogy próbálta e már ezt meg azt. A bobozást többen is ajánlották neki.

A legváratlanabb kérdés az volt, hogy milyen így székben terhesnek lenni, nehéz-e. Mondta, hogy nem tudja, mert még sosem volt, de ha úgy alakul mindenképp beszámol róla.

Végül pedig megkértük őket, hogy egy nagy fehér vászon fessék le, ami a nap folyamán tetszett, ami megfogta őket, fontos nekik.

Nekünk nagyon jó élmény volt. Örültünk, hogy bátran és nyíltan tudtunk beszélgetni velük és viszonozták is.

 

 

Akadálymentes divat tárlatra látogattunk

Az Alle-ban jártam egy másik Here We Are-s társammal, kíváncsiak voltunk egy kiállításra, amely az akadálymentes divat témakörét feszegette. Tervezőként nagyon érdekelt, hogy mit fogok ott látni, Annával, akivel mentem már beszélgettünk pár dologról, hogy nehézséget okoz neki egy esernyő kinyitása, vagy az esőkabátot mire felhúzza addigra teljesen csuromvizesre ázik. Anna mozgását nehezebben tudja koordinálni, de teljesen önállóan tud öltözködni, így a nehezebb ruhákat is fel tudja venni, csak nem biztos, hogy ez kényelmes számára. A ruhákat már kicsit nehezebb levenni, ebben segítőkutyája Bodza segít neki. Az egyik ruha pont arról szólt amire kíváncsiak voltunk, de Annának az a ruha inkább problémát, mint könnyebbséget okozott volna az öltözködéseben. Ezért rájöttünk, hogy ezzel kapcsolatban semmilyen tuti tippet nem fogunk kapni, hanem nekünk egymással kommunikálva kellene kikísérleteznünk a megfelelő megoldást az eső ellen. A mi kommunikációnk rettentően érdekes, mert én nem hallok, Anna artikulációja pedig egyedi, így amikor mi beszélgetünk én nagyrészt totózok. Nagyon nehéz megértenem a beszédét, mert nagyon egyedi, és nem nagyon tudok mibe kapaszkodni olyan dolgokba, mint előzetes tapasztalatok. Ami segít nekem, hogy már egy ideje ismerem őt, és már kezdem dekódolni az artikulációját, és a hozzátartozó hangokat. Annának is nehéz, mert többször újra el kell mondania, és van, amikor le is kell írnia, mert valahogy elfáradok, és leragadok egy lehetséges megoldásnál, ami természetesen nem jó. A mi példánk azt bizonyítja, ha nehéz is egy kommunikációs szituáció ne meneküljünk belőle, hanem legyünk kitartók, és próbálkozzunk.

Na de visszatérve a kiállításra.

A ruhák egyik érdekessége volt, hogy bátran kiemelték az érintettek egyedi testi jellegzetességeit. Ezzel egy aszimmetrikus öltözködést is lehetővé téve a viselője számára, ami egyébként sokkal izgalmasabb látvány. Mint az arra való törekvés, hogy az esetlegesen rövidebb végtag takarásban legyen. Hallásom miatt én is szeretném felvállalni öltözködésemmel azt, hogy én így vagyok normális. Láthattunk egy lányt, akin elsőre nem vettem észre semmit, majd a rajzokat nézegetve jöttem rá, hogy milyen ügyesen öltöztették fel. Úgy tudott felöltözni, ahogy én valószínűleg sose fogok tudni, mert nem olyanok az adottságaim. Erre kellene törekednie mindenkinek az adottságainak megfelelően öltözködni. Nekem is van egy nagyon egyedi és szuper lehetőségem az öltözködésben, ez pedig a hallókészülék ékszer és illeszték strasszkő viselése. Anna pedig ízlésének megfelelően tudja alakítani elektromoskerekesszékét matricákkal, vagy akár hangulatfényekkel. Nagyon jó érzés volt látni, hogy vannak olyan tervezők, akik foglalkoztak ezekkel az igényekkel, és láthatólag nagyon sokat dolgoztak a ruhákon.

Ami nagyon tetszett nekünk, az ismertető szöveg. Nagyon jó megfogalmazást használtak. A mozgáskorlátozottsággal élők kifejezésnél már csak a mozgásukban akadályozott személy, és az újabban használatos vegyesképességű személy kifejezések lennének jobbak. A tájékoztató nagyon meggyőző, hogy bevonták az érintetteket, és az ő igényeiknek megfelelően kezdtek neki a tervezésnek. Az akadálymentességgel kapcsolatban is nagyon jól fogalmaztak. „Az akadálymentesítés a gondolkodásban kezdődik.” pontosan ezt vettük észre mi is, hogy ha beszélünk a helyzetünkről, és az emberek megismernek minket. Akkor máshogy kezdenek el gondolkodni, és van esély arra, hogy akadálymentesebb legyen a társadalmunk. A legfontosabb „másnak lenni normális” ez miért is nem jut eszünkbe a hétköznapokban? Ha jobban belegondolunk minden ember egyedi, van, aki látható formában, és van, aki nem látható formában, de nincsen két egyforma ember, csak legfeljebb egymáshoz hasonló. Ehhez hozzá tenném, hogy az öltözködésünk terén is nem lehet megoldás, hogy úgy nézzünk ki, mint a többiek, ha egyszer belül mások vagyunk, akkor máshogyan kell kifejezni magunkat az öltözködésünkkel. A projektünk során rájöttem, hogy nekem fontos lenne, hogy az öltözködésemmel társadalmi kérdéseket kommunikáljak, még nem tudom hogyan fogom megvalósítani, de a divatbemutatónk utáni időkre ezt tervezem. „Tágíts a látókörödön, tágíts a normális fogalmán.” Ezzel kapcsolatban arra gondoltam, hogy milyen jó lenne nekem, ha sokan így állnának hozzá, ha valamit nem ismernek megpróbálnák megismerni, és megszeretni, vagy legalább elfogadni, hogy nincsen norma, hanem csak mi gondolkodunk erről így. Ezen a kiállításon úgy láttam nem foglalkoztak a kevésbé látványos állapotokkal, viszont megemlítették, hogy akinek szemüvege van, az is testi problémáját próbálja kompenzálni, de ezt még normálisnak tartja a társadalom. Ezért megemlíteném a hallókészüléket, hogy azt már szintén nehezebben fogadják el. Hallókészülék viselőnek lenni, már teljesen más, mint szemüvegesnek lenni. Akinek hallókészüléke van valóban több segítséget igényelhet, mint egy szemüveges ember, viszont ez miért ne lehetne az „élet velejárója”? Milyen szépen megfogalmazták, hogy te is tehetsz ellene, hiszen „csak rajtunk múlik, hogyan alakítjuk a gondolkodásunkat, és hogy tesszük ezzel együtt környezetünket mindenki számára élhetővé.” Szerintem itt az „élhetővé” szó adja meg a hangsúlyt. Te is úgy alakítod a gondolkodásodat, és ezzel a környezetedet is, hogy mások számára élhetővé, vagy élhetetlenné teszed azt. Ami azért is fontos kérdés, mert láthatunk a plakáton egy statisztikai adatot, hogy „Magyarországon minden 50. ember mozgását korlátozza valamilyen testi fogyaték” Talán itt használtam volna egy másik szót a „fogyaték” helyett, de erről nem a kiállítók tehetnek. Hiszen az akadálymentes gondolkodásban még nem tartunk ott, hogy ehelyett olyan alternatív köznyelvi jelzőt használjunk, amiből mindenki megérti, hogy miről van szó. Vannak ilyen alternatív fogalmak használatára kezdeményezések, de a közfelfogás még nem érti ezeket, mert nem annyira elterjedtek.

Project-találkozó Portugáliában

Eljött az ideje egy újabb Portugál-Magyar csapattalálkozónak. Számos időpont és egyéb dolog egyeztetése után, Lilla a project koordinátorunk lefoglalta a repülőjegyeket. Továbbá szólt, hogy négy kerekesszékes személy és kettő segítőkutya is utazik. Három órával a felszállás előtt kimentünk a reptérre, ahogy kérték, aztán a becsekkolás után elkezdődött a hajcihő.

Direkt a megadott, szabványos bőröndökkel mentünk, amit kézipoggyászként fel lehet vinni magunkkal. Ennek ellenére közölték, hogy nem vihetjük fel, mert tele van a repülő és nem lesz hely, fel kell adnunk csomagként. Hát nem annyi poggyász hely van, ahány utas???   A kerekesszékeseket átültették egy reptéri kerekesszékbe, hogy feltegyék a sajátjainkat a repülőgépre. Ettől kezdve megszűnt az önállóságunk, csak úgy tudtunk mozogni, ha valaki tolt minket. Ez a feladat a reptéri segítőkre hárult. Az átvizsgáló helyen találták ki, hogy az elektromos kerekesszékek töltőjét mégis vigyük fel magunkkal a gépre. Úgyhogy, azt még az utolsó pillanatban a kezünkbe adták.

Felmerült, hogy a kerekesszékeseket és a járókat más helyen vizsgálják át, de miután a cipővisszaadás is problémát okozott a reptéri segítőknek, így gyorsan elvetették ezt a gondolatot. Csapatunk átvizsgálása után átkísértek minket a tranzitba és beszálláskor jöttek vissza újra segíteni nekünk. Itt először is kifújtuk magunkat és megnéztük, hogy mindenki és minden megvan-e. Kis pihenés és feltöltődés után jött a mosdó kérdés.

Mivel a mozgássérültek a repülőgépen nem tudnak elmenni wc-re, így beszállás előtt kell. Ezzel nincs is igazán gond, öt órás repülőútnál. De az, hogy a tranzitban, a beszálló kapu közelében mindössze egy darab akadálymentes mosdó van, az egy cseppet megnehezítette a dolgunkat, miután négyünknek szüksége van rá. Arról nem beszélve, hogy nekünk nem elég öt perc. Mire mindenki végzett, a reptéri segítők már vártak ránk, hogy felsegítsenek minket a repülőgépre.

Egy hosszú folyosón elmentünk a repülő ajtajáig, ahol átültettek minket egy olyan, speciális kerekesszékbe, ami elfér a széksorok között. Miután mindenkit beültettek a helyére, beengedték a többi utast is. Bizonyos légitársaságoknál sajnos előírás, hogy a mozgásukban korlátozottaknak a folyosó melletti széken kell ülniük. Hiába, hogy a székekbe kapaszkodva akár be tudna lépegetni. Így lemaradunk fel- és leszálláskor a látványról. De ami elég kellemetlen, hogy így a többi utasnak rajtunk keresztül kellett bemásznia. Arról nem beszélve, hogy egy idegen sokszor értetlenkedett és magyarázkodnunk kellett.

Felszálláskor és leszálláskor mindnyájan nagyon izgultunk. Landolás után megvártuk, hogy a többi utas leszálljon. Majd jöttek segíteni a portugál reptéri segítők és részletekben levittek minket a gépről. Egész hamar hozzájutottunk a saját keresszékeinkhez, aminek nagyon örültünk, mivel így már önállóan tudtunk mozogni. Elvittek minket a váróterembe, ahol a csapatunk néhány tagja már ott volt. Aztán vártuk a többieket, miközben összeszedtük a csomagjainkat. Egy idő elteltével kiderült, hogy nem mindenkit egy helyre szállítottak a reptéren belül. Úgyhogy, még egy kis szervezkedés után ismét együtt volt a csapat, így a leszállás után kettő órával ki is jutottunk a repülőtérről.

Ahol Fernanda a portugál csapat koordinátora már várt minket. Beültünk a kisbuszba és robogtunk is Coimbra felé.

Másnap az ACCP nevű intézményben találkoztunk a társcsapatunkkal. Elmeséltük, hogy milyen akciókat szerveztünk november óta, és milyen nehézségekbe ütköztünk szervezés közben. Felvezettük, hogy még milyen terveink vannak júliusig, a projekt végéig. Eszter mutatott néhány zseniális kreatív ötletet, amivel már a budapesti, júliusban megrendezésre kerülő divatbemutatóra készül.

Ezek kapóra is jöttek a Portugálok eseményéhez. Ugyanis Ők épp akkora, az ott töltött második teljes napunkra szervezték az egyik akciójukat, ami tulajdonképpen a szabaduló szobákban megtalálható rejtvényekhez hasonlított kicsit, de ahelyett hogy ők mentek volna a szabadulószobákhoz, a feladványokat telepítették ki, így mi is kipróbálhattuk másnap.

Első délután egy zenei foglalkozáson vehettünk részt, ismét Paulo-nál. Most szintet léptünk. Ugyanis rövid bemelegítés után, a portugál zenekarral együtt próbáltunk zenebonálni. Mindenki különböző hangszert kapott a kezébe. Így az újonnan összeverbuvált csapat játszott dobon, elektromos gitáron, Sound Bean-en, lábcsörgőn,…..

Gondolom, mondanom sem kell, az első próbálkozások elég összevisszára sikerültek. De aztán szép lassan kezdtünk belejönni a közös zenélésbe. Mindenki kezdett rájönni, hogy mikor kell belépnie, és milyen intenzitással zenéljen.

Sajnos a vártnál hamarabb kellett elindulnunk egy kisbusz meghibásodása miatt. Vacsoráig szabadon választhatott mindenki, hogy mit csinál. Néhányunk Coimbra városában sétált  szebbnél szebb fényképeket készítve. A többiek pihentek, beszélgettek. Este egy novemberben megismert étteremben vacsoráztunk. Ahol ismét nagyon finomakat ettünk.

Következő napon csatlakoztunk a portugál csapat már említett akciójához. Az ’Alma’ nevezetű bevásárlóközpontba (ami lefordítva lelket jelent) települtünk ki. Olyan játékokat próbálhattak ki az érdeklődők, ami által információhoz juthattak a portugáliában élő sérülteket érintő társadalmi problémákról, leginkább statisztikai adatok formájában. Illetve kicsit közelebb kerülhettek az ott élő társainkhoz.

Zsákokban különböző eszközök egy-egy alkatrésze volt elrejtve. A hozzátartozó eszköz ki volt állítva. Tapogatással meg kellett állapítaniuk, hogy melyik eszköz része van elrejtve.

Morze jelek alapján megfejthettek egy kis ládika nyitókombinációját, amiben a sérültek munkavállalásával kapcsolatos tényeket tudhattak meg.

Egy másik láda kulcsát egy labirintusból kellett kivezetni egy másik ember segítségével.

Eszter érdekes ruháit is kiállítottunk.

Segítőkutya bemutatót is csináltunk. Főleg mert Portugáliában nem ismerik a mozgássérült-segítőkutyát csak vakvezető kutyákat képeznek ki.

Nagy örömünkre voltak kedves érdeklődők, akikkel kicsit bővebben is el tudtunk beszélgetni az egész projektről is.

Délután is kicsit kipihentük magunkat, majd megcéloztuk a folyó túloldalát. Egy nagyon szép étterembe mentünk. Elegáns hely, kifogástalan kiszolgálás, egész falat helyettesítő nagy üvegablak, medence az udvaron. Sajnos még nem volt elég jó idő ahhoz, hogy kipróbáljuk, helyette nagyon finomakat és különlegességeket ettünk mind eközben jókat beszélgettünk, nevettünk.

Másnap összepakoltunk mindent, beültünk a buszba és irány az Atlanti óceán. Verőfényes napsütésben láthattuk az óceánt. Ez mindannyiunknak leírhatatlan élmény volt! Az a hatalmas kékség ameddig a szem ellát. Sziklára felcsapódó hullámok. Homokos tengerpart. Szép világító tornyot is láttunk a kikötőben. Tényleg nagyon szép volt. Egy étkezdében pedig finomabbnál finomabb portugál ételeket ettünk. Ebéd után kicsit szétszéledtünk, hogy mindenki kedvére nézelődhessen és elraktározhassa ezt a csodás élményt, amit az Atlanti óceán látványa nyújtott.

Ezek után tovább indultunk a reptérre. Kis várakozás és szervezés után jött a reptéri segítő és elkísért minket az átvizsgálóba. Nagyon örültünk, mert egészen a beszállásig (ami még három óra volt) maradhattunk a saját kerekesszékeinkben. Ez nagy könnyebbség volt, mert így szabadon tudtunk mozogni. Éjszaka egy órakor szállt fel a gép. Nem volt tele a repülő, így kényelmesebben ülhettünk, illetve aludhattunk.

Szerencsére a Liszt Ferenc repülőtéren most egész jól mentek a dolgok és hamar hozzájutottunk a kerekesszékeinkhez. Összeszedtük a csomagjainkat és egy kis busszal hazamentünk.

Nagy élmény volt számunkra ez a négy nap. Nagyon sok kisebb-nagyobb élménnyel és tapasztalattal tértünk haza.

Sziasztok! A nevem Pásztor Tibor. Magyarországon élő látássérült vagyok. Fontosnak tartom a sérült emberek képességeit bemutató eseményeket, programokat. Képet kell, hogy kapjanak az emberek arról, hogy bár korlátozottan, de tudunk élni, a céljainkat elérni, és talán közelebb kerülhetünk az ép emberekhez a program segítségével. Szeretném, ha számunkra is új lehetőségek nyílnának, hogy segítsenek bennünket a mindennapi dolgaink megvalósításában.

Papp Eszter vagyok, ami leginkább jellemző rám, hogy nagyon szeretek textil művészeti alkotásokat létrehozni. Keresem a lehetőségeket fejlődésre és bemutatkozásra, közös alkotásokra. Örülök, hogy részt vehetek ebben a programban, mert úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó megmozdulás a társadalomnak szüksége van erre az ébresztőre. Úgy érzem ténylegesen lehetőséget kaptunk arra, hogy megmutassuk, hogy életünket másképpen éljük. Ezzel talán olyan dolgokat tudunk megmutatni a társadalomnak, amivel lebomlanának a jelenlegi fizikai akadályok és társadalmi korlátok , azzal, hogy láthatóvá válna, hogy az állapotunk ellenére is tudunk teljes értékű életet élni. A program számomra kiemelten érdekes, mert a hallásom hiányából adódó hátrányokat már megismertem, és megtanultam kompenzálni. Kíváncsivá tett, hogy a csoport többi tagja hogyan oldja meg dolgokat, mit gondolnak az életről, hogyan tudok velük együtt működni, és kommunikálni. Szeretnék valamilyen művészeti alkotással hozzájárulni ahhoz, hogy a társadalom megismerje és elfogadja a másképp élő embertársait.

Csenki Anna vagyok, 27 éves. Honlapszerkesztéssel foglalkozom. Van egy mozgássérült-segítőkutyám, aki a mindennapokban segít nekem. Szabadidőben pedig agility edzésekre járok és versenyekre. Sokat járok a városban tömegközlekedéssel így sok különböző tapasztalataim vannak. Elektromos kerekesszékkel közlekedem. A beszédem nehezen érthető. Sokszor az emberek zavarba jönnek mikor nem értik elsőre, amit mondok nekik. Sajnos emiatt sokan téves következtetést vonnak le. Mégpedig, hogy nem csak fizikai problémáim vannak, hanem szellemi is.
Szeretném elérni, hogy a társadalom egyenrangúan kezelje a sérült és az ép embereket. Attól, hogy valaki másképp mozog, másképp beszél még ugyan olyan ember. Ugyanúgy megvannak a mindennapi teendőink, felelősségünk van a munkánk iránt. Szórakozni is járunk, és még sorolhatnám. Remélem, az elkövetkezendő tevékenységeink során sokan megismerik általunk a sérült embereket és sikerül eloszlatni a tévhiteket.

Kisfaludi Judit vagyok, 26 éves. Nagyon örülök, hogy részt vehetek ebben a programban, mert sok jót ígér. Hiszem, hogy az élet a komfortzónán túl kezdődik. Mozgássérültként napi szinten az emberek segítőkészségére és jóindulatára vagyok utalva, rengeteg segítséget kapok, ezt szeretném viszonozni vagy továbbadni annak, akinek szüksége van rá, mint A jövő kezdete című filmben. Bízom benne, hogy ha ebben a kis csapatban tevékenykedek magamnak és másoknak is segíthetek és szórakozásként ezentúl még sok új élményben lehet részem.